A KÖZÖSSÉGI FIZETŐESZKÖZÖK LÉTREHOZÁSA ÉS BEVEZETÉSE… 6. rész

  1. A KÖZÖSSÉGI FIZETŐESZKÖZÖK LÉTREHOZÁSA ÉS BEVEZETÉSE… Az első részt itt olvashatod
  2. A KÖZÖSSÉGI FIZETŐESZKÖZÖK LÉTREHOZÁSA ÉS BEVEZETÉSE… Az második részt itt olvashatod
  3. A KÖZÖSSÉGI FIZETŐESZKÖZÖK LÉTREHOZÁSA ÉS BEVEZETÉSE… Az harmadik rész
  4. A KÖZÖSSÉGI FIZETŐESZKÖZÖK LÉTREHOZÁSA ÉS BEVEZETÉSE… Az negyedik részt itt olvashatod
  5. A KÖZÖSSÉGI FIZETŐESZKÖZÖK LÉTREHOZÁSA ÉS BEVEZETÉSE… Az ötödik részt itt olvashatod
az idő pénz

az idő pénz

Napjaink szektorközi fúziója:

A kormány és a szabályozó hatóságok nem mindig támogatják a fizetőeszközzel kapcsolatos újítást, kezdve a nagysikerű wörgli helyi pénznek az osztrák központi bank általi gyalázatos betiltásától az 1930-as években a LETS és időbank rendszerek jótékony szociálpolitikai hatásainak (lásd részletesebben a 6. fejezetben) eltussolásáig. Az utóbbiból származó tájékozatlanság akadályozhatja a projektek együttműködését a közigazgatás szerveivel és közszférával.

Ugyanakkor néhány helyi hatóság, városi tanács, regionális kormány és – legújabban – az Európai Unió elkezdetett foglalkozni a közösségi fizetőeszközökkel. Ez a növekvő érdeklődés nagyban köszönhető az ezeket a fizetőeszközöket felkaroló NGO-k elszánt erőfeszítéseinek, amelyek meggyőző eseteket mutattak be a kormányzat illetékeseinek, hogy támogassák az efféle rendszereket. A fizetőeszköz-projektek támogatása a köztestületek által nem csak egy lehetséges gyógymódot kínál a közkiadások csökkentésére, amely a 2008-as válság óta sújtja az országokat, hanem, túl azon, ami pénzzel megvehető, a közszolgáltatások és a társadalompolitika számára is érdemi előrelépést jelenthet.

A Közösségi Pénzek Akcióban (CCIA) kezdeményezést azért indították 2011-ben, hogy bemutassa ezeknek a fizetőeszköz-rendszereknek a lehetőségeit Hollandia, Belgium, Franciaország és az Egyesült Királyság közösségeinek, kormányzati illetékeseinek és döntéshozóinak közönsége előtt.

Azóta számos projekt indult a helyi hatóságok támogatásával. A londoni Lambeth kerület tanácsa, amely CCIA partner, együttműködött a Brixton Pound-dal, hogy lehetővé tegye a részvevő vállalkozások számára, hogy a helyi fizetőeszközben fizessék az adójukat. Ezt követte a Bristol Városi Tanács is, amikor 2012-ben elindult a Bristol font, széles piacú vásárlóerőt adva a kis- és középvállalkozásoknak.

2011-ben Gent városa Belgiumban bérbe adott tereket tájkertészetre az újonnan létrehozott társadalmi fizetőeszközben, a Torekes-ben elszámolva, amit az ország legelmaradottabb területein a beépített környezet és a közösségi élet javítását célzó többféle tevékenységgel lehet megkeresni.

Sankt Gallen városa Svájcban elindított egy idő alapú pénzrendszert – a Zeitvorsoge kezdeményezést –, hogy kiegészítse a folyamatosan növekvő nyugdíj- és egészségügyi rendszereit. A projekt lehetővé teszi az embereknek, hogy pontokat keressenek és takarítsanak meg, azáltal, hogy ellátást biztosítanak az idősebb lakosoknak. Ezeket a pontokat a jövőben visszaválthatják különböző ellátással kapcsolatos szolgáltatásokra, amikor a pontok gyűjtői maguk szorulnak majd segítségre. A városi önkormányzat garantálásával ez elég meggyőzően demonstrálja, hogy a társadalombiztosítási rendszereket meg lehet erősíteni anélkül, hogy jelentősen növelnék a terheken alapuló bevételt vagy leépítenék a közszolgáltatásokat más területeken.

Nantes városa Franciaországban megbízta az önkormányzathoz tartozó hitelintézetet, a Crédit Municipalt, hogy fejlesszen ki egy fizetőeszközt a város és annak agglomerációs térsége számára. A CCIA-val együtt a SoNantes 2015-ben indult úttörő regionális fizetőeszköz-modellként, kamatmentes folyósítást nyújtva kis- és középvállalkozásoknak.

A SoNantes:

A svájci WIR által inspirálva a SoNantes 2015 tavaszán indult uniós támogatással és Nantes önkormányzati bankjának vezetésével. Ez az innovatív modell lehetővé teszi a vállalkozások számára, hogy egy zártkörű kölcsönös hitelrendszert használva kereskedjenek egyéni fogyasztókkal együtt, akik pontokat vettek a rendszerben euróval. Ezek a teljesen digitális pontok becserélhetőek termékekre és helyi szolgáltatásokra, akár tömegközlekedésre is, egy mágneskártya használatával.

A fenti példák új mérföldkövet jelentenek a fizetőeszköz-projektekben, és a sajátosan megtervezett fizetőeszközökre egyre inkább tekintenek pénzügyi megoldásként a nagyobb földrajzi területek számára is, köztestületek által elismerve azok jótékony hatásait. Növekvő igény mutatkozik a demokratikusan irányított gazdaságra, amely a legtöbbet hozza ki abból, amit a pénz, mint eszköz, nyújthat. Ezt mutatja az a többtucat javaslat, amelyeket egy országos kiegészítő görög fizetőeszköz tervére vázoltak fel az utóbbi években, amely lehetővé tenné az eurózónában maradást. Azért születtek javaslatok kiegészítő rendszerekre, hogy különböző módon erősítsék Görögország hazai piacát, amely összeomlás közeli állapotba került a megszorító intézkedések alatt. A Syrisa győzelmével az országos választásokon és Yanis Varoufakis pénzügyminiszteri kinevezésével a kiegészítő fizetőeszközre vonatkozó ötletek reneszánszukat élik 2015 elején.

Jóllehet, nem a nemzetállamok az egyetlen szereplők, amelyek felfigyeltek a kiegészítő fizetőeszköz-modellekre. A Linden dollárt – ami a virtuális Second Life világ fizetőeszköze – és a Bitcoint integrálták a bankrendszerbe, és nagyvállalatok is kezdeményeztek fizetőeszköz-rendszereket – profitorientált céllal – mint amilyen az Amazon Points, a Google Wallet és az Apple Pay. A digitális fizetőrendszerek gyors fejlődése tovább demonstrálja, hogy a pénz egy formálandó és felhasználandó eszköz.

Valójában a pénz egyszerűen egy társadalmi technológia, és ahogyan megtervezik, kibocsátják és ellenőrzik azt – amelyek messze nem semleges és előre meghatározott tényezők –, mind befolyásolják a társadalom széles köreire gyakorolt hatásait. Ezt felismerve ez az első lépés az olyan fizetőeszközök létrehozásához, amelyek eszközként az egyes közösségek javát szolgálják.

“A Kapitalizmus nem tökéletes, de még jobb mint a többi”(?)

Mi az alternatíva?

tozsdecapak

 

Mostanában kevesen állnak a kapitalizmus mellé, míg a tiltakozók egyre inkább erőre kapnak. A kritikusok az Occupy mozgalomtól Ferenc pápáig a globális kereskedelem szemére vetik hogy kizsákmányoló, és az emberek pénztől való függővé válása az “ördögtől való”.

 

A gazdasági egyenlőtlenségek társadalmi következményei egyre sürgetőbbé teszik az ágazatok morális vonzatainak áttekintését. Mint John Plender új könyvében, “A kapitalizmus”-ban rámutat, ez az elégedetlenség a világ legjelentősebb izmusával egyidős. A nyereségközpontúságot már Szokratész is elítélte:

“Minél többet gondolnak a nyereségre, annál kevésbé törődnek az erénnyel”.

Az anyagiasságot elitélő hozzáállás jellemzi a Trimalchio lakomáját Petronius Szatirikonjában, Molière fösvényét, majd Charles Dickens és Emile Zola 19. századi szörnyű vezetőit, valamint a kapzsiság modern megtestesítőjét, Gordon Gekkot a Tőzsfecápákban.

 

Plender a Financial Times újságírója egy ideig az Economist-nál is dolgozott. Évtizedekig központi témája volt a pénzügyi piacok hullámzása, botrányai, izgalmai és furcsaságai. A kapitalizmus megingásait éles szemmel veszi észre. Az olvasónak bemutatja például mikor Voltaire felbukkant Nagy Frigyes bíróságán – mint kedvenc felvilágosodott elméje -, amikor egy kötvénypiaci ügylettel majdnem csődbe vitte a porosz államkincstárt. Vagy amikor a 1980-as években japán alapkezelők látogattak a Nui vendéglős asszony szentélyébe, ahol egy porcelán varangy révénkapott tippek alapján megvásárolt a portfólió értéke $ 10 milliárdra emelkedett egész a 90-es évekig, amikor a japán buborék kipukkadt. Ha a szabad piacok ilyen körülmények között alakultak ki, a racionalitásuk legalább is megkérdőjelezhető.

 

Plender úr elég bölcs hogy észrevegye, hogy a kapitalizmus a hibái ellenére lehetővé tette milliárdnyi ember éleszínvonalának és várható élettartamát növelését. Kínában és Indiában a az utóbbi évtizedekben tapasztalható gyors növekedés mértéke (bár nem kizárólagosan) a kapitalista rendszer életerejét mutatja, különösen kommunista Észak és a tőkés Dél Korea különbségét tekintve.

 

A Kapitalista kritika feléledése a 2008-as válságnak és következményeinek köszönhető. Ez a  krízis csak a legutóbbi példa a kapitalizmus sajátos stabilitására, mely során bár a gazdaság nyertesen kerül ki ezekből a “kreatív rombolásokból”, addig sok járulékos kár is keletkezik. A valódi gond az, hogy a kapitalizmus kapcsán a tőkeigényes befektetések jutnak az eszünkbe, és nem például Thomas Edion legendás vállalkozószelleme, melynek eredményei máig körülvesznek minket. Sajnos nem csak ez a néhány géniusz aknázhatja ki a kapitalizmus nyújtotta komplex finanszírozási megoldásokat. A bankárok kétségkívül sokat tettek a kapitalizmus rossz hírnevéért. A kamatlábaktól kezdve a devizapiacokon át rendkívül sokféle cseles szolgáltatással aknázzák ki a jövedelemszerzési lehetőségeket, melyekkel laikusok által szinte érthetetlen módon kopasztják ügyfeleiket.

 

Mr. Plender attól tart hogy az egyre inkább összefonódó nemzetközi bankrendszer magában hordozza egy újabb jelentős krízis csíráját. Emellet bízik abban, hogy a világ felül fog kerekedni, a kapitalizmus alkalmazkodik, ahogy ezt a múltban is gakran tette.

 

Összességében Churchill demokráciával kapcsolatos gondolatait hangoztatja:

“A Kapitalizmus a legrosszabb formája a gazdaság irányításának, eltekintve azoktól a próbálkozásoktól, amikkel időről időre megpróbálják lecserélni.”

 

Eredeti cikk: The Economist: What’s the alternative? Aug 15th 2015
Bemutatott könyv: Capitalism – Money, Morals and Markets By John Plender (2015)

Fordította: Rodrigó 

Szólj hozzá, ha egyetértesz azért, ha nem, akkor azért! 

A KÖZÖSSÉGI FIZETŐESZKÖZÖK LÉTREHOZÁSA ÉS BEVEZETÉSE… 5. rész

Az idő alapú fizetőeszközök:

Az idő pénz!

Az idő pénz!

Azok a közösségi fizetőeszközök, amelyek a legszélesebb körben elismerik a hivatalos közgazdaságtan által mellőzött tevékenységek értékét, az időbankokhoz köthetők. Az alapelvül egyszerű: egy óra munka egy időegységgel egyenlő. A tagok közötti cserét egy alkusz közvetíti, aki az egyik tag igényeit párosítja más tagok ajánlataival. Ez arra ösztönzi az embereket, hogy segítsenek másokon a közösségeikben, és lehetőséget ad elszigetelt vagy gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő egyéneknek – például időseknek –, hogy szolgáltatósakat vegyenek meg, amelyeket másképp nem tudnának, és érezzék, hogy a saját szakértelmüket értékelik és igénylik mások.

Egy másik modellje a társadalmi integrációnak, amely a hagyományos időbankokból származik, a gyakran időhitel-rendszernek nevezett időalapú fizetőeszköz. Bár ez a modell is az egy óra = egy pénzegység elven működik, de túllép az időbankok néhány korlátján, leginkább abban, hogy a cserék nem korlátozódnak csak magánszemélyekre és egy központi alkusz közvetítésére. Ehelyett a fizetőeszköz – akár fizikai, akár elektronikus – maga közvetít szabadon keringve olyan magánszemélyek és szervezetek között, akik kibocsátják vagy elfogadják azt.

Míg az időbankok földrajzilag erősen helyzet kötötten működnek, és általában a saját szaktudásukat egymásnak felajánló tagokra korlátozódnak, az ennél kiforrottabb idő-hitel pénzben több lehetőség van, hogy nagyobb üzleteket és közösségi projekteket is átfogjon.

 

A LETS és az idődollár rendszerek struktúráján alapszik jelenleg a világszerte különböző méretű hálózatokban megvalósuló közösségi fizetőeszköz-programok többsége. Egyelőre még nincs egy megbízható adatbázis az összes jelenleg működő rendszerről, részben a különböző nyelveken használatos eltérő terminológia miatt, részben pedig azért, mert sok projekt erősen helyi kötődésű, ami sokszor azzal jár, hogy ezek a rendszerek „csendben” jönnek létre és tűnnek el.

 

Ezeknek a népi gyökerű, magánszemélyek és lakosok kis csoportjai által indított fizetőeszközöknek a jelentősége új szintet ért el, amikor Argentínában a pesonak, mint állami fizetőeszköznek a 2001-es összeomlását követően a „trueque” közösségi pénzek közel 10 millió embernek a megélhetését biztosították. Újabban az euró válság hatott ösztönzően a fizetőeszköz kezdeményezések más, hasonló példáira – mint amilyen például a TEM a görögországi Volosban és számos egyéb eset Olaszországban és Spanyolországban –, és a napi politikában is felvetette a valuta-sokféleség kérdését. A TEM („alternatív pénzegység” Görögországban) úgy terjedt el a helyi piacokon és a nemzetközi hírekben, mint egy teljesen új találmány, jóllehet, nem az, amint ebben a fejezetben is láthattuk. Kétségtelenül a hivatalos nemzeti valuták válságának megoldására a kontraciklikus fizetőeszközök tervezése tovább fog folytatódni.

 

Trueque:

A Redes de Trueque (Barter Hálózatok) Argentínában jött létre az 1990-es évek közepén válaszként a gazdasági válságra és a hivatalos nemzeti valuta, a peso összeomlására. A hálózat egy országos méretű, közösségi piacokból álló láncolatot hozott létre, ahol a saját fizetőeszközüket, a Credito-t használták a tagok, hogy megkönnyítsék a javak és szolgáltatások cseréjét. A Credito-k elfogadása más piacokon önkéntes alapon működött, míg a hálózatot és a fizetőeszközt átfogó adminisztráció és azok szerkezete teljesen decentralizált volt.

 

Amíg mindez a megjelenés nagyban spontán természetével együtt sebezhetően hagyta a fizetőeszközt a csalásokkal szemben, a hálózat és a pénz számtalan embernek segített túlélni több kemény gazdasági válságot, legtöbb 2,5 millió magánszemélyből álló taglétszámmal és 4600 központtal 2001-ben.

Argentína trueque hálózatai jól mutatják mind a közösségi fizetőeszközökben rejlő lehetőségeket, miként azok a cserék alternatív közvetítőjeként szolgálhatnak gazdasági válságok idején, mind pedig annak szükségét, hogy még megbízhatóbb és ellenállóbb hálózatokat épüljenek ki az esetleges további válságokra való felkészülésként.


Az új évezred projektjei:

Az új évezred első éveiben a fizetőeszközök innovációjának egy újabb hulláma érkezett el. Ide tartozik a Chiemgauer Németországban, a Banco Palmas Brazíliában, a Berkshares az Egyesült Államokban, valamint a Transition Pound és az EKO az Egyesült Királyságban. Ezek a rendszerek eltérőek abban, hogy kapcsolódnak a maguk nemzeti valutájukhoz, ezáltal átválthatóak készpénzre abban az esetben, ha nincs elég vásárlási lehetőség velük. Ezeket a fizetőeszközöket támogatja a formális szervezeti felépítés, és a finanszírozási körülmények közelebb állnak az önkéntes szektor kezdeményezéseihez, mint az alulról jövő akciókhoz.

A környezeti fenntarthatóság is egyre fontosabb mozgatóerejévé vált több fizetőeszköz-projektnek. Példa erre a német Regiogeld és az átmeneti fizetőeszközök, amelyek igyekeznek előmozdítani a fenntartható fejlődést, ösztönözve a környezetbarát tevékenységeket és a széndioxid-kibocsátás csökkentését.

 

Regiogeld:

A Regiogeld többrétű közösségi fizetőeszközöket takar Németországban, Ausztriában és Hollandiában. Ahogyan a neve is utal rá, a „regionális pénz” a helyi kötődésű közösségi fizetőeszközökhöz képest egy földrajzilag szélesebb közegre vonatkozik. Ennél fogva ezek növelik a környezetileg fenntartható termelés és a beszállítói láncolat lehetőségeit, nagyobb területre terjesztve ki a hálózataikat regionális vonatkozásban.

Többféle modellje mellett – beleértve a kötbért és a helyi hitelezésű rendszerek néhány formáját magába foglaló papíralapú és elektronikus rendszereket – a Regiogeld pénzeket arra tervezték, hogy ellensúlyozzák a globalizáció negatív hatásai, serkentve a helyi kis és középvállalkozások gazdaságát. A legismertebb Regiogeld pénznem a Chiemgauer, amely Bavariában működik 2003 óta.


 

Történelmi előzmények

 

A wörgli csoda:

Az 1932-33-as „wörgli csoda” – amely az osztrák városról kapta nevét – az egyik legismertebb példája annak, hogy a közösségi pénz serkenti a helyi gazdaságot. A nagy gazdasági válság közepén, a pénzkivonások idején a város polgármestere, Michael Underguggenberger, egy fekbért tartalmazó városi pénzt bocsátott forgalomba.

A pénzforgalom így fellendült és a kis Wörgl városa el tudta hárítani a globális válság hatásait: a munkanélküliség jelentősen csökkent, az utcák úja lettek burkolva, új házak épültek és nagyobb infrastrukturális programok valósultak meg. Mindezeket a város „szabadpénzéből” finanszírozták. Amint Wörgl példája hírnevet kapott, az osztrák központi bank közbelépett. A közösségi pénzeket törvénytelennek nyilvánították és visszaállt a gazdasági válság.

 

A WIR Bank:

A svájci WIR Bankot – a Wirtschaftsring (üzleti kör) szó rövidítése – 1934-ben alapították, mert az üzletek száma megtizedelődött a két világháború közötti pénzügyi válság idején. A WIR Banknak ma tízszeres bevétele és több mint 60 000 tagja van; leginkább építkezéssel, vendéglátással, termeléssel és kiskereskedelemmel foglalkozó KKV-k (kis- és középvállalkozások). A bank virtuálisan kamatmentes hitelt kínál a tagjainak, valamint marketinglehetőségeket és egy elszámolási rendszert, amelyen keresztül a javakat és szolgáltatásokat a bank saját pénzén keresztül cserélhetik. Ez a WIR frank, amely rögzített értékű, de nem beváltható a hivatalos svájci frankra.

A hivatalos nemzeti valuta hiánya így nem hat ki a WIR Bank tényleges gazdasági tevékenységére, amelynek anticiklikus hatása van: a recessziók idején élénkül, fellendülések idején pedig beszűkül. Ez lehetővé teszi a KKV-k számára, hogy túléljék a hivatalos készpénz-alapú gazdaság bizonytalan periódusait, sőt még prosperáljanak is.

 

Néhány leggyakrabban idézett esete a sikeres fizetőeszköz-rendszereknek, mint például a wörgli csoda vagy a svájci WIR Bank, a 20 század első felében jött létre és továbbra is ösztönzi a fizetőeszközökkel kísérletezőket világszerte. Főleg a WIR Bank: az üzletek közötti elszámolásra használt pénznem a KKV szektort támogatja, és gyakran hivatkoznak rá a gazdasági és a társadalmi célok egy sikeres közös vállalkozásaként. A bő nyolcvan éves működése és alkalmazkodása ösztönzést és bátorítást ad a jelenlegi fizetőeszköz-tervezőknek. Az ilyen és ehhez hasonló múlt- és jelenbéli rendszerek esetéből tanulni lehet, és az új technikák és ötletek felé is nyitottabbak lehetünk.

 

Az alulról szerveződés jelenkori eredete:

A közösségi fizetőeszközök jelenkori története az 1980-as évek elején kezdődött az információs technológia megjelenésével, valamint az 1970-es évek gazdasági nehézségeire adott válaszként. Michael Linton hozta létre a kanadai Brit Kolumbiában a LETS (Local Exchange Traiding Systems, vagyis helyi cserekereskedelmi rendszerek) – magyarul kalákaköröknek is nevezzük (a ford.) – elképzelést, amelynek a működtetéséhez tervezett egy számítógépes hálózati szoftvert is. Linton programja lehetővé tette a közösség tagjainak, hogy könnyen belépjenek és megosszák a kínálataikat és az igényeiket, valamint hogy feljegyezzék a tagok közötti csereügyleteket. Ezt az innovatív programot világszerte átvették, leginkább az 1990-es években. Azóta a LETS vált sok közösségi fizetőeszköz program zászlóshajójává.

LETS (Local Exchange Traiding Systems – helyi cserekereskedelmi rendszerek):

A LETS kölcsönös bizalmon alapuló hitelezési rendszerek, inkább magánszemélyek, mint üzletek számára. A LETS tagjai meghirdetik, hogy mihez értenek és mit ajánlanak, és elcserélik ezeket más tagok által ajánlott értékekre bizalmi alapon. A LETS mozgósítani kívánja a közösségben rejlő képességeket, teret és közvetítő közeget kínálva a cserékhez a hivatalos piacgazdaság keretein kívül.

A hálózatokat együttműködve, közösen irányítják önszabályozó módon, amelyhez gyakran társul a fejlődés, a lokalitás és a közösségépítés eszménye is. Az időbankoktól eltérően itt nincsenek központi brókerek, és a tagok a felkínált értékek árait egy az egyhez alapon, a nemzeti valutához, mint mértékegységhez igazodva állapítják meg, nem az idő szerint.

Az efféle „csináld magad” fizetőeszköz-kezdeményezések szakítottak azzal a feltételezéssel, hogy a pénzzel kapcsolatos fejlesztések kizárólag a kormányok hatáskörébe tartoznak vagy, hogy ezeket szükségszerűen a vállalatok és bankok szükségleteihez és igényeihez kéne igazítani. Ehelyett e fizetőeszköz-kísérletek az emberek, a helyi üzletek és tágabb közösségek javát hivatottak szolgálni.

Ennek az alulról építkező innovációnak a keretében jöttek létre az előbbiekkel nagyjából egyidejűleg az első modern kísérletek az időalapú fizetőeszközökre. Tisztán társadalmi cserékre helyezve a hangsúlyt az időpénz-rendszereket az 1990-es évek elején Edgar Cahn népszerűsítette, aki elsőként alkotta meg az „idődollárt”. Cahn a fizetőeszközök új hullámának gyakorlatát és világképét a szolidaritás, egyenlőség és tisztelet értékeire alapozta. Az időbankok és az időhitelek két fajtája a közösségi fizetőeszközöknek, amelyek legközvetlenebbül türközik ezeket az értékeket.