Nemcsak intelligens gépekkel vagyunk körülvéve, hanem az információn alapuló valóság egy új rétegével is…
Itt kezdődik a cikk (új ablakban nyílik a link), azt hiszem érdemben fogja befolyásolni a világ látásod. Ha tetszett, kérlek oszd meg ismerőseiddel, illetve a véleményed velünk kommentben!
Vegyünk egy utasszállító repülőgépet: egy számítógép vezérli; több milliószor megtervezték, tesztelték és „virtuálisan legyártották”; valós idejű információkat küldd vissza a gyártóknak. A fedélzeten emberek sandítanak a kivetítőkre, amelyek néhány szerencsés országban kapcsolódnak az internetre.
A földről nézve ez ugyanaz a fehér fémmadár, mint a James Bond korszakban volt. De ugyanakkor ez most egyúttal egy intelligens gép és egy hálózati csomópont is. Van neki egy információs tartalma és ugyanúgy ad „információs értéket” is a világnak, mint fizikait. Egy zsúfolt üzleti járaton, amikor mindenki az Excelt vagy Powerpointot bámulja, az utasteret leginkább úgy jellemezhetjük, mint egy információs gyárat.
De mire jó mindez az információ? Nem találunk választ a könyvelésben: a modern számviteli standardokban becslések alapján értékelik a szellemi tulajdont. Egy, az SAS Institute számára készült 2013-as találmány úgy találta, hogy az adatok értékeinek megállapításához sem a megszerzés költségét, sem a piaci értéket vagy a belőle származó jövőbeli bevételt nem lehet rendesen kiszámolni. Csak egy olyan számviteli formán keresztül, ami magába foglalta a nem gazdasági hasznot és kockázatokat, tudták a vállalatok elmagyarázni a részvényeseiknek, hogy az adataik mire is voltak valójában jók. Valami sántít a gondolatmenetben, amelyet a modern világ legfontosabb értékének megállapításához használunk.
A nagy technológiai fejlődés a 21. század elején nem csak az újabb tárgyakban és folyamatokban mutatkozik meg, hanem a régiek intelligenssé tételében is. A tárgyak tudástartama értékesebbé válik a fizikai komponenseknél, amelyeket a gyártásukhoz használtak fel. De ez egy olyan érték, amit hasznosságban mérnek, nem pedig a csere- vagy eszközértékben. Az 1990-es években a közgazdászok és elméleti szakemberek ugyanezzel a gondolattal kezdtek előállni, vagyis hogy a információ ezen új szerepe egy új, „harmadik” fajtáját hozza létre a kapitalizmusnak – amely éppúgy különbözik az ipari kapitalizmustól, ahogyan az ipari kapitalizmus különbözött a 17-18. századi kereskedő és rabszolgatartó kapitalizmustól. Ugyanakkor nagy erőfeszítésbe telt leírni ennek az új, „kognitív” kapitalizmusnak a dinamikáját. És nem véletlenül. Ennek a dinamikája ugyanis alapjaiban nem kapitalista.
A második világháború alatt és után a közgazdászok az információra egyszerűen, mint „közjóra” tekintettek. Az amerikai kormány még el is rendelte, hogy semmilyen profitra nem lehet az előjogokból szert tenni, csak magából a termelési folyamatból. Később aztán elkezdtük fogalmilag értelmezni a szellemi tulajdont. 1962-ben Kenneth Arrow, a mainstream közgazdaságtan guruja azt mondta, hogy a szabad piacgazdaságban a feltalálás célja a szellemi tulajdonjogok létrehozása. Megjegyezte: „abban mértékben, amennyiben ez sikeres tud lenni, az információt nem teljesen használják ki.”
Megfigyelhető ennek igazsága valamennyi e-üzleti modellben: monopolizáld és védd az adatokat, tegyél szert a felhasználótól ingyen közösségi adatokra, kereskedelmi céllal hatoljál be az adattermelés területére, amely korábban nem volt kereskedelmi jellegű, aknázd ki a meglévő adatokat jövőbeli várható értékekért – senkit sem biztosítva mindig és mindenhol a vállalat tudja kihasználni az eredményeket.
Ha Arrow elvét megfordítva újrafogalmazzuk azt, a forradalmi célzás egyértelmű: ha egy szabad piacgazdaság plusz a szellemi tulajdon az „információ kihasználatlanságához” vezet, akkor egy, az információ teljes kihasználásán alapuló gazdaság nem tűrheti meg a szabad piacot vagy az abszolút szellemi tulajdonjogokat. Valamennyi modern digitális vállalatóriás üzleti modelljeit úgy tervezték meg, hogy megakadályozzák az információ bőségét.
Az információ még bőséges. Az információs javak ingyenesen újra előállíthatóak. Ha valami egyszer elkészült, azt végtelenszer lehet másolni/beilleszteni. Egy zenei hangfelvételnek vagy egy hatalmas adatbázisnak, amit egy utasszállító repülő megépítéséhez használsz, van előállítási költsége, de az újraelőállítás költsége a nulla körül van. Ennélfogva ha a kapitalizmus normális ármechanizmusa érvényesül ismétlődően, akkor ennek az ára is nullára esik.
Az elmúlt 25 év közgazdaságtana folyamatosan küzdött ezzel a problémával: az összes fősodrású közgazdaságtani irányzat a hiány állapotából indul ki, miközben a modern világunkban a legdinamikusabb erő bőségesen áll rendelkezésre, és ahogy a hippi zseni, Stewart Brand mondta egyszer: „szabad akar lenni”.
A monopolizált információ és a felügyelet vállalatok és kormányok által létrehozott világa mellett van egy eltérő dinamika is, amely az információ körül nőtt ki: ez az információ, mint társadalmi érték világa, ami ingyenes, és aminek a használatát nem lehet birtokolni, kizsákmányolni vagy beárazni.
— 2015-09-07Áttekintettem a közgazdászok és üzleti guruk próbálkozásait, hogy egységes keretbe foglalják egy, a társadalmilag birtokolt információ bőségén alapuló gazdaságnak a dinamikáját. De egy 19. századi közgazdász volt az, akinek ez sikerült a telegráfok és a gőzgépek korában. A neve: Karl Marx.