Az idő alapú fizetőeszközök:

Az idő pénz!
Az idő pénz!

Azok a közösségi fizetőeszközök, amelyek a legszélesebb körben elismerik a hivatalos közgazdaságtan által mellőzött tevékenységek értékét, az időbankokhoz köthetők. Az alapelvül egyszerű: egy óra munka egy időegységgel egyenlő. A tagok közötti cserét egy alkusz közvetíti, aki az egyik tag igényeit párosítja más tagok ajánlataival. Ez arra ösztönzi az embereket, hogy segítsenek másokon a közösségeikben, és lehetőséget ad elszigetelt vagy gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő egyéneknek – például időseknek –, hogy szolgáltatósakat vegyenek meg, amelyeket másképp nem tudnának, és érezzék, hogy a saját szakértelmüket értékelik és igénylik mások.

Egy másik modellje a társadalmi integrációnak, amely a hagyományos időbankokból származik, a gyakran időhitel-rendszernek nevezett időalapú fizetőeszköz. Bár ez a modell is az egy óra = egy pénzegység elven működik, de túllép az időbankok néhány korlátján, leginkább abban, hogy a cserék nem korlátozódnak csak magánszemélyekre és egy központi alkusz közvetítésére. Ehelyett a fizetőeszköz – akár fizikai, akár elektronikus – maga közvetít szabadon keringve olyan magánszemélyek és szervezetek között, akik kibocsátják vagy elfogadják azt.

Míg az időbankok földrajzilag erősen helyzet kötötten működnek, és általában a saját szaktudásukat egymásnak felajánló tagokra korlátozódnak, az ennél kiforrottabb idő-hitel pénzben több lehetőség van, hogy nagyobb üzleteket és közösségi projekteket is átfogjon.

 

A LETS és az idődollár rendszerek struktúráján alapszik jelenleg a világszerte különböző méretű hálózatokban megvalósuló közösségi fizetőeszköz-programok többsége. Egyelőre még nincs egy megbízható adatbázis az összes jelenleg működő rendszerről, részben a különböző nyelveken használatos eltérő terminológia miatt, részben pedig azért, mert sok projekt erősen helyi kötődésű, ami sokszor azzal jár, hogy ezek a rendszerek „csendben” jönnek létre és tűnnek el.

 

Ezeknek a népi gyökerű, magánszemélyek és lakosok kis csoportjai által indított fizetőeszközöknek a jelentősége új szintet ért el, amikor Argentínában a pesonak, mint állami fizetőeszköznek a 2001-es összeomlását követően a „trueque” közösségi pénzek közel 10 millió embernek a megélhetését biztosították. Újabban az euró válság hatott ösztönzően a fizetőeszköz kezdeményezések más, hasonló példáira – mint amilyen például a TEM a görögországi Volosban és számos egyéb eset Olaszországban és Spanyolországban –, és a napi politikában is felvetette a valuta-sokféleség kérdését. A TEM („alternatív pénzegység” Görögországban) úgy terjedt el a helyi piacokon és a nemzetközi hírekben, mint egy teljesen új találmány, jóllehet, nem az, amint ebben a fejezetben is láthattuk. Kétségtelenül a hivatalos nemzeti valuták válságának megoldására a kontraciklikus fizetőeszközök tervezése tovább fog folytatódni.

 

Trueque:

A Redes de Trueque (Barter Hálózatok) Argentínában jött létre az 1990-es évek közepén válaszként a gazdasági válságra és a hivatalos nemzeti valuta, a peso összeomlására. A hálózat egy országos méretű, közösségi piacokból álló láncolatot hozott létre, ahol a saját fizetőeszközüket, a Credito-t használták a tagok, hogy megkönnyítsék a javak és szolgáltatások cseréjét. A Credito-k elfogadása más piacokon önkéntes alapon működött, míg a hálózatot és a fizetőeszközt átfogó adminisztráció és azok szerkezete teljesen decentralizált volt.

 

Amíg mindez a megjelenés nagyban spontán természetével együtt sebezhetően hagyta a fizetőeszközt a csalásokkal szemben, a hálózat és a pénz számtalan embernek segített túlélni több kemény gazdasági válságot, legtöbb 2,5 millió magánszemélyből álló taglétszámmal és 4600 központtal 2001-ben.

Argentína trueque hálózatai jól mutatják mind a közösségi fizetőeszközökben rejlő lehetőségeket, miként azok a cserék alternatív közvetítőjeként szolgálhatnak gazdasági válságok idején, mind pedig annak szükségét, hogy még megbízhatóbb és ellenállóbb hálózatokat épüljenek ki az esetleges további válságokra való felkészülésként.


Az új évezred projektjei:

Az új évezred első éveiben a fizetőeszközök innovációjának egy újabb hulláma érkezett el. Ide tartozik a Chiemgauer Németországban, a Banco Palmas Brazíliában, a Berkshares az Egyesült Államokban, valamint a Transition Pound és az EKO az Egyesült Királyságban. Ezek a rendszerek eltérőek abban, hogy kapcsolódnak a maguk nemzeti valutájukhoz, ezáltal átválthatóak készpénzre abban az esetben, ha nincs elég vásárlási lehetőség velük. Ezeket a fizetőeszközöket támogatja a formális szervezeti felépítés, és a finanszírozási körülmények közelebb állnak az önkéntes szektor kezdeményezéseihez, mint az alulról jövő akciókhoz.

A környezeti fenntarthatóság is egyre fontosabb mozgatóerejévé vált több fizetőeszköz-projektnek. Példa erre a német Regiogeld és az átmeneti fizetőeszközök, amelyek igyekeznek előmozdítani a fenntartható fejlődést, ösztönözve a környezetbarát tevékenységeket és a széndioxid-kibocsátás csökkentését.

 

Regiogeld:

A Regiogeld többrétű közösségi fizetőeszközöket takar Németországban, Ausztriában és Hollandiában. Ahogyan a neve is utal rá, a „regionális pénz” a helyi kötődésű közösségi fizetőeszközökhöz képest egy földrajzilag szélesebb közegre vonatkozik. Ennél fogva ezek növelik a környezetileg fenntartható termelés és a beszállítói láncolat lehetőségeit, nagyobb területre terjesztve ki a hálózataikat regionális vonatkozásban.

Többféle modellje mellett – beleértve a kötbért és a helyi hitelezésű rendszerek néhány formáját magába foglaló papíralapú és elektronikus rendszereket – a Regiogeld pénzeket arra tervezték, hogy ellensúlyozzák a globalizáció negatív hatásai, serkentve a helyi kis és középvállalkozások gazdaságát. A legismertebb Regiogeld pénznem a Chiemgauer, amely Bavariában működik 2003 óta.


 

Történelmi előzmények

 

A wörgli csoda:

Az 1932-33-as „wörgli csoda” – amely az osztrák városról kapta nevét – az egyik legismertebb példája annak, hogy a közösségi pénz serkenti a helyi gazdaságot. A nagy gazdasági válság közepén, a pénzkivonások idején a város polgármestere, Michael Underguggenberger, egy fekbért tartalmazó városi pénzt bocsátott forgalomba.

A pénzforgalom így fellendült és a kis Wörgl városa el tudta hárítani a globális válság hatásait: a munkanélküliség jelentősen csökkent, az utcák úja lettek burkolva, új házak épültek és nagyobb infrastrukturális programok valósultak meg. Mindezeket a város „szabadpénzéből” finanszírozták. Amint Wörgl példája hírnevet kapott, az osztrák központi bank közbelépett. A közösségi pénzeket törvénytelennek nyilvánították és visszaállt a gazdasági válság.

 

A WIR Bank:

A svájci WIR Bankot – a Wirtschaftsring (üzleti kör) szó rövidítése – 1934-ben alapították, mert az üzletek száma megtizedelődött a két világháború közötti pénzügyi válság idején. A WIR Banknak ma tízszeres bevétele és több mint 60 000 tagja van; leginkább építkezéssel, vendéglátással, termeléssel és kiskereskedelemmel foglalkozó KKV-k (kis- és középvállalkozások). A bank virtuálisan kamatmentes hitelt kínál a tagjainak, valamint marketinglehetőségeket és egy elszámolási rendszert, amelyen keresztül a javakat és szolgáltatásokat a bank saját pénzén keresztül cserélhetik. Ez a WIR frank, amely rögzített értékű, de nem beváltható a hivatalos svájci frankra.

A hivatalos nemzeti valuta hiánya így nem hat ki a WIR Bank tényleges gazdasági tevékenységére, amelynek anticiklikus hatása van: a recessziók idején élénkül, fellendülések idején pedig beszűkül. Ez lehetővé teszi a KKV-k számára, hogy túléljék a hivatalos készpénz-alapú gazdaság bizonytalan periódusait, sőt még prosperáljanak is.

 

Néhány leggyakrabban idézett esete a sikeres fizetőeszköz-rendszereknek, mint például a wörgli csoda vagy a svájci WIR Bank, a 20 század első felében jött létre és továbbra is ösztönzi a fizetőeszközökkel kísérletezőket világszerte. Főleg a WIR Bank: az üzletek közötti elszámolásra használt pénznem a KKV szektort támogatja, és gyakran hivatkoznak rá a gazdasági és a társadalmi célok egy sikeres közös vállalkozásaként. A bő nyolcvan éves működése és alkalmazkodása ösztönzést és bátorítást ad a jelenlegi fizetőeszköz-tervezőknek. Az ilyen és ehhez hasonló múlt- és jelenbéli rendszerek esetéből tanulni lehet, és az új technikák és ötletek felé is nyitottabbak lehetünk.

 

Az alulról szerveződés jelenkori eredete:

A közösségi fizetőeszközök jelenkori története az 1980-as évek elején kezdődött az információs technológia megjelenésével, valamint az 1970-es évek gazdasági nehézségeire adott válaszként. Michael Linton hozta létre a kanadai Brit Kolumbiában a LETS (Local Exchange Traiding Systems, vagyis helyi cserekereskedelmi rendszerek) – magyarul kalákaköröknek is nevezzük (a ford.) – elképzelést, amelynek a működtetéséhez tervezett egy számítógépes hálózati szoftvert is. Linton programja lehetővé tette a közösség tagjainak, hogy könnyen belépjenek és megosszák a kínálataikat és az igényeiket, valamint hogy feljegyezzék a tagok közötti csereügyleteket. Ezt az innovatív programot világszerte átvették, leginkább az 1990-es években. Azóta a LETS vált sok közösségi fizetőeszköz program zászlóshajójává.

LETS (Local Exchange Traiding Systems – helyi cserekereskedelmi rendszerek):

A LETS kölcsönös bizalmon alapuló hitelezési rendszerek, inkább magánszemélyek, mint üzletek számára. A LETS tagjai meghirdetik, hogy mihez értenek és mit ajánlanak, és elcserélik ezeket más tagok által ajánlott értékekre bizalmi alapon. A LETS mozgósítani kívánja a közösségben rejlő képességeket, teret és közvetítő közeget kínálva a cserékhez a hivatalos piacgazdaság keretein kívül.

A hálózatokat együttműködve, közösen irányítják önszabályozó módon, amelyhez gyakran társul a fejlődés, a lokalitás és a közösségépítés eszménye is. Az időbankoktól eltérően itt nincsenek központi brókerek, és a tagok a felkínált értékek árait egy az egyhez alapon, a nemzeti valutához, mint mértékegységhez igazodva állapítják meg, nem az idő szerint.

Az efféle „csináld magad” fizetőeszköz-kezdeményezések szakítottak azzal a feltételezéssel, hogy a pénzzel kapcsolatos fejlesztések kizárólag a kormányok hatáskörébe tartoznak vagy, hogy ezeket szükségszerűen a vállalatok és bankok szükségleteihez és igényeihez kéne igazítani. Ehelyett e fizetőeszköz-kísérletek az emberek, a helyi üzletek és tágabb közösségek javát hivatottak szolgálni.

Ennek az alulról építkező innovációnak a keretében jöttek létre az előbbiekkel nagyjából egyidejűleg az első modern kísérletek az időalapú fizetőeszközökre. Tisztán társadalmi cserékre helyezve a hangsúlyt az időpénz-rendszereket az 1990-es évek elején Edgar Cahn népszerűsítette, aki elsőként alkotta meg az „idődollárt”. Cahn a fizetőeszközök új hullámának gyakorlatát és világképét a szolidaritás, egyenlőség és tisztelet értékeire alapozta. Az időbankok és az időhitelek két fajtája a közösségi fizetőeszközöknek, amelyek legközvetlenebbül türközik ezeket az értékeket.

— 2016-04-11