Ha egyszer ezen a módon megértjük a változást, nem egy mesterien kiszámított ötéves tervre lesz szükség, hanem egy projektre, amelynek a célja, hogy kiterjessze azokat a technológiákat, üzleti modelleket és magatartásnormákat, amelyek megszüntetik a piaci erőket, hozzáférhetővé teszik a tudást, eltörlik a munka kényszerét és a gazdaságot a bőség felé tolják
Itt kezdődik a cikk (új ablakban nyílik a link), azt hiszem érdemben fogja befolyásolni a világ látásod. Ha tetszett, kérlek oszd meg ismerőseiddel, illetve a véleményed velünk kommentben!
Többről van szó puszta gazdasági átmenetnél. Itt van még természetesen a világ széntelenítésének és a demográfiai és költségvetési problémák kezelésének egyidejű és sürgető feladata. Én viszont most az információ által előidézett gazdasági átmenetre koncentrálok, mert mostanáig ez mellékes téma volt. Az egyenrangú egymás mellé rendeltséget képzelgők megszállottságaként skatulyázták be, míg a baloldali közgazdaságtan „nagyágyúi” továbbra is kritizálták a megszorításokat.
Valójában azonban a realitás talaján állva olyan helyeken, mint Görögország, a megszorításokkal szembeni ellenállás és az olyan hálózatok létrehozása, amelyeket „nem lehet elrontani” – ahogyan az egyik aktivista mondta nekem –, kéz a kézben együtt járnak. Mindenekelőtt a posztkapitalizmus, mint koncepció, az emberi magatartás új formáiról szól, amelyeket a konvencionális közgazdaságtan aligha ismerne el relevánsnak.
Tehát hogyan képzeljük el az elkövetkezendő átmenetet? Az egyetlen koherens párhuzam, ami rendelkezésünkre áll, a feudalizmus kapitalizmus általi felváltása – és, köszönhetően a járványtankutatók, genetikusok és adatelemzők munkáinak, sokkal többet tudunk az átmenetről, mint 50 éve, amikor az „ki volt sajátítva” a szociológia által. Az első dolog, amit be kell látnunk: a termelés különböző módjai különböző dolgok köré szerveződnek. A feudalizmus egy olyan gazdasági rendszer volt, amely a „kötelezettség” szokására és törvényeire épült. A kapitalizmus valami tisztán gazdaságira épült: a piacra. Megállapíthatjuk ez alapján, hogy a posztkapitalizmus – amelynek az előfeltételei már bőségesen megvannak – nem egy komplex piaci társadalomnak egy pusztán módosított formája lesz. De éppen csak elkezdtünk belepillantani, hogy milyen is lesz ez.
Nem akarom ezzel megkerülni annak kérdését, hogy egy posztkapitalista társadalom általános gazdasági paraméterei felvázolhatóak-e, mondjuk 2075-re. De ha egy ilyen társadalom az emberi felszabadulásra épül, nem a gazdaságra, előre megmondhatatlan dolgok kezdik el majd formálni azt.
Például a legnyilvánvalóbb dolog az 1600-ban író Shakespeare számára az volt, hogy a piac újfajta emberi viselkedést és morált idézett elő. Az analógiánál maradva a legnyilvánvalóbb „gazdasági” dolog a 2075-ös Shakespeare számára a nemek közti kapcsolat, a szexualitás vagy az egészég teljes átalakulása lesz. Talán nem is lesznek egyáltalán drámaírók; talán a média egész természete, amelyet történetek elmondására használunk, meg fog változni – akárcsak az Erzsébet-kori Londonban, amikor az első közszínházak épültek.
Gondoljunk mondjuk a Hamletben szereplő Horatio vagy az olyan karakterek, mint a Dickens Kis Dorritjában szereplő Daniel Doyce közötti különbségre. Mindkettő magában hordja a saját korára jellemző megszállottságot – Horatio a humanista filozófiával, Doyce pedig találmánya szabadalmaztatásával van megszállva. Shakespeare-nél nem szerepelhet olyan karakter, mint Doyce; ő inkább hasonlít egy dolgozóosztálybeli képregényfigurára. Akkor, amikor Dickens megírta Doyce karakterét, a legtöbb olvasója ismert valaki hozzá hasonlót. Éppúgy, ahogy Shakespeare nem képzelhette el Doyce-t, mi sem tudunk elképzelni egy olyan embertípust, amely olyan társadalomban lesz jellemző, amelyben a gazdaság már többé nem az élet központja. De láthatjuk világszerte a szexualitásukban, munkájukban, kreativitásukban és önvalójukban 20. századi korlátokat lesöprő fiatal emberek életében az előképet.
A mezőgazdaság feudális modellje először a környezeti korlátokba, majd egy masszív külső megrázkódtatásba, a feketehalálba ütközött bele. Ezután következett egy demográfiai megrázkódatás: túl kevés volt a dolgozó a földeken, akiknek viszont nőtt a bére, lehetetlenné téve a régi, kötelesség alapú feudális rendszer erőltetését. A munkaerőhiány továbbá erősítette a technológiai innovációt. Az új technológiák, amelyek előkészítették a kereskedelmi kapitalizmus felemelkedését, azok voltak, amelyek ösztönözték a kereskedelmet (nyomtatás és könyvelés), a kereskedelemre alkalmas javak előállítását (bányászat, nagyméretű és gyors hajók stb.), valamint a produktivitást (matematikai és tudományos módszerek).
Végig ott volt valami, ami mellékesnek tűnt a régi rendszerben – a pénz és hitel –, de ami valójában úgy lett megtervezve, hogy az új rendszer alapjává váljon. A feudalizmusban valójában több törvény és szokás a pénzt figyelmen kívül hagyva alakult ki, a hitelt pedig a virágzó feudalizmus idején bűnösnek tekintették. Tehát amikor a pénz és a hitel ledöntötték a korlátokat, hogy egy piaci rendszert hozzanak létre, olyan volt, mint egy forradalom. Aztán ami megadta az új rendszernek a lökést, az az ingyenes meggazdagodás látszólag korlátlan forrásának felfedezése volt az amerikai kontinensen.
Ezen tényezők együtthatása kiemelte az emberek egy csoportját, akik marginális helyzetben voltak a feudalizmus alatt – humanistákat, tudósokat, iparosokat, ügyvédeket, radikális hitszónokokat és bohém drámaírókat, mint Shakespeare – és a társadalmi átalakulás élére tette őket. Kulcspillanatokban, kezdetben kísérleti jelleggel, az állam a változás akadályozójából annak előmozdítójává vált.
Ami ma kikezdi a kapitalizmust, a hivatalos közgazdaságtan által alig elismerve, az információ. A legtöbb információra vonatkozó törvény meghatározza a vállalatok jogát, hogy felhalmozzák azokat, és az államokét, hogy megszerezzék azokat, függetlenül a lakosok személyi jogaitól. A nyomtatott sajtóval és a tudományos módszerrel egyenértékű az információs technológia, és ez kihat minden más technológiára, a genetikától az egészségügyön és a mezőgazdaságon keresztül a filmiparig, amely területeken gyorsan lecsökkenti a költségeket.
A késő feudalizmus hosszú stagnálásának modern megfelelője a harmadik ipari forradalom megrekedése, ahol ahelyett, hogy automatizálnánk a létfenntartó munkát, arra szorítkozunk, hogy, David Graeber szavaival élve, keveset fizető „hülyeségeket” végezzünk munkaként. És sok gazdaság stagnál. („Annyi ember áldozza fölöslegesnek tekinthető munkahelyeknek a munkáját” – David Graeber)
Mi az ingyenes gazdagság új forrásának a megfelelője? Nem egészen meggazdagodásról van szó, hanem „külsőségekről”, vagyis az ingyenes cuccokról és jólétről, amit a hálózati összekapcsolás generál. Ez a nem piaci termelés, a nem kisajátítható információ, az egymás melletti hálózatok és a menedzsment nélküli vállalkozások felemelkedése. Ahogy Yann Moulier-Boutang francia közgazdász mondja, az internet jelenti „a hajót és az óceánt is”, amikor az új világ felfedezésének modern megfelelőjéről van szó. Valójában ez jelenti a hajót, a hódítót, az óceánt és az aranyat.
A jelenlegi külső megrázkódtatások világosak: energiaforrások kimerülése, klímaváltozás, öregedő népesség és migráció. Ezek megváltoztatják a kapitalizmus dinamikáját és hosszú távon működésképtelenné teszik azt. Egyelőre nincs ugyanolyan súlyos következményük, mint a feketehalálnak, de ahogy láttuk New Orleansban 2005-ben, nem kell ahhoz pestis, hogy szétessen a társadalmi rend és közigazgatás egy pénzügyileg komplex és elszegényedett társadalomban.
Ha egyszer ezen a módon megértjük a változást, nem egy mesterien kiszámított ötéves tervre lesz szükség, hanem egy projektre, amelynek a célja, hogy kiterjessze azokat a technológiákat, üzleti modelleket és magatartásnormákat, amelyek megszüntetik a piaci erőket, hozzáférhetővé teszik a tudást, eltörlik a munka kényszerét és a gazdaságot a bőség felé tolják. Magam részéről Zéró Projektnek nevezem ezt – mert a céljai a nulla szénalapú energiarendszer; a gépek, termékek és szolgáltatások nulla járulékos költséggel történő előállítása; és a szükséges munkaidő lecsökkentése olyan közel a nullához, amennyire lehetséges.
A legtöbb 20. századi baloldali úgy hitte, hogy nem engedhető meg az átmenet luxusa: hitkérdés volt számukra, hogy az elkövetkező rendszerből semmi sem létezhet együtt a régi rendszerrel, noha a munkásosztály mindig megpróbált létrehozni egy alternatív életvitelt a kapitalizmus ellenére és azon belül. Ennek eredményeképp, amikor a szovjet típusú átmenet lehetősége megszűnt, a modern baloldal egyszerűen csak különböző dolgoknak, mint az egészségügy privatizálásának, a szakszervezet-ellenes törvényeknek stb. ellenezésével foglalkozott.
Amennyiben igazam van, a posztkapitalizmus támogatói a figyelmüket az alternatívák kiépítésére fordítják a rendszeren belül; a kormányhatalmat radikálisan használják fel; és minden akciót az átmenetre fordítanak. Meg kell tanulnunk, hogy mi a sürgető és mi a fontos, és ezek néha nem esnek egybe.
Folytatás hamarosan következik!
Ha van véleményed, ne tartsd vissza magad! Minden vélemény számít! Ha egyetértesz, ha nem!
— 2015-09-30